Hírek

II. Fuss Hannáért! Fuss, fuss, fuss!

Az első Fuss Hannáért! Fuss, fuss, fuss! eseményt 2016-ban hirdettük meg. Akkor nagyjából 2 éve futotam, s magam sem értem, hogyan jött az ötlet. Talán számomra két fontos szál összefonódásából. Nem gondolkodtam, nem latolgattam, vajon milyen érdeklősét vált majd ki, hányan csatlakoznak majd, hiszen akkor Hanna már 12 éve halott volt. Azt gondoltam alig emlékeznek már rá, s ha emlékeznek is, már vesztett fontosságából, ráadásul aktív tevékenységre invitáltam az embereket, ami szintén nem minden esetben népszerű.

tovább >>

Einspach-Tisza Kata: Ki mondja meg, hogy öregek vagyunke?

Mivel idősellátásban dolgozom, egyik kedvenc témám az öregedés. Lehet jól dönteni, ebben biztos vagyok és akkor nem beszélek sorskérdésekről.

Íme egy nagyon jó cikk a témában:

http://www.unikornis.hu/elet/20161029-ki-mondja-meg-hogy-oregek-vagyunk-eloiteletek-elheto-oregkor-interju-einspach-tisza-kata.html

tovább >>

Veszteségből feltámadva

Az élet természetes velejárója a halál. De gyermekként meghalni, sokan úgy gondoljuk, nem természetes. Ma már tudom, sokkal több szülő temeti el gyermekét, mint azt legmerészebb álmainkban gondolnánk. Velem is megtörtént. A veszteség okozta fájdalom a pokol legmélyebb bugyraiba taszítja az embert, és ebből a perspektívából bizony úgy tűnhet, nincs remény a túlélésre.

tovább >>

Váratlan szépség

"Szeretet. Idő. Halál. Ez a 3 dolog köt minden egyes embert össze a földön."

tovább >>

Valami érik

Szóval, nyilván a legnagyszerűbb dolog ami ebben az életben történhet velem az, hogy valakiknek anyja lehetek. Hogy feleség, valakinek gyereke. Hogy van munkám, még ha megterhelő is, ahol minden nap tanulok valamit, valamilyen képességem vagy annak hiánya próbára tesz. Arról nem is beszélve, hogy van munkám és családon kívül is életem, amikor lehetek csupasz valómban önmagam, ugyan hányan mondhatják el ezt.

tovább >>

Kiskorún eutanázia Belgiumban

Veszteségünk utolsó napja - 2004.09.03.-2004.09.04 -. egy élet véget ért

Hosszasan halogatom, nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá az íráshoz. Mert fáj nagyon. Ilyenkor, évfordulók alkalmával pont úgy, olyan erővel mint Hanna halálakor. Vitathatatlanul hosszabbak a nyugodt időszakok, ha nem így lenne, ha bele ragadtunk volna az eszeveszett hiányba, az a patológiás gyász. Persze a halált sosem fogom érteni, ismerni sem. Talán csak önmagam halálának kapujában, de milyen kár, vagy jó talán, nem tudom, hogy elkövetkezendő életemben nem fogok felismerésemből semmire emlékezni.

tovább >>

Veszteségünk harmadik napja 2004.09.02.

Csak hőemelkedése volt még, láz nem, láza még nem. De testében fortyogott már a rothadás. Itt még meglehetett volna állítani, vissza lehetett volna fordítani halálba rohanásból vissza az életbe, és lehetett volna ez, életének csupán egyik kiugrási lehetősége. Elsőre ment el. Elsőre azonnal.

tovább >>

Veszteségünk második napja 2004.09.01.

Az első nap rémes éjszakája részemről alvásmentesen telt. Persze hogyan is alhatna az ember?! nem fogom a kényelmetlen pricsre, mert tudom, hogy már említettem, nem voltam jól akkoriban. Szorongtam, féltem, fáztam, rettegtem a halált napok óta. Mit napok, talán hetekkel ezt megelőzően, de tudatában nem voltam életünkbe milyen tornádó közeleg. Meg aztán rossz alvó is vagyok. A kórház nem komfortos. Zöld, fehér, szükre, koszos, szocreál, fertőző, NEM BIZTONSÁGOS, UNDORÍTÓ!!!

tovább >>

Veszteségünk első napja 2004.08.31.

Hannát 4 nap alatt veszítettük el, de hiszem, hogy már jóval előtte tudtam tudattalanul és éreztem minden idegszálammal, hogy megállíthatatlanul, fékezhetetlen sebességgel száguldott felénk életünk tragédiája. A zuhanás nem másodpercekig tartott, hosszan elnyúlt, félelemben tartott, reszkettem, szűköltem mint egy veszett kutya. Ótvar, fekete, félelmetes lyukba landoltunk és a becsapódás úgy fájt, hogy elmondani nem lehet, MERT NINCSENEK RÁ SZAVAK!!!!!

tovább >>

Egy esemény margórája

A fuss valaki emlékére, valakinek a gyógyulása érdekében, vagy egyszerűen csak valakiért típusú kezdeményezések nem ritkák az interneten, nem én találtam fel, ez nyilvánvaló. Az azonban önmagamhoz intézett kérdés, hogy ha már a futás valamelyest jelen van az életemben és Hanna és az Ő elvesztése is, akkor miért nem gondoltam az emlékezés eme formájára. Ilyenkor ostorozom is magam, és kifogásokat is tudok mondani, pedig igazából nem a nyilvános emlékezés a lényeg, hanem amit naponta megél az ember, igen, ott legbelül odabenn az ember szívében, lelkében.

tovább >>

"A gyász zöld színe"

Kitalálom miről van szó. Egy angol cikkben olvastam arról, hogy nem régiben egy édesanya elveszítette kamasz fiát, Gozó szigetén. Fájt olvasni, s mégha az angol nem erősségem is, és nem értettem minden szavát, mégis MINDEN SZAVÁT ÉRTETTEM!!!! Pontosan tudom mit érez. És tudom, mennyire fáj. A cikk, amit itt olvashattok most, majdnem biztos, hogy ennek az anyának az írása, most magyar nyelven. A cikk nem taglalja, hogyan és mikor halt meg a fiú, de az anya őszintén vall arról, hogy érezte, hogy érzi magát most, milyen megtapasztalásai voltak a veszteség kapcsán.

tovább >>

"Felkészülés egy boldog öregségre"

"Az idős kor felszabadító, megszabadulunk olyan kötelékektől, amelyet egész életünkben hordanunk kellett. Ezt a szabadságot fel kell fedezni, örömmel üdvözölni, és élni vele. Hivatásunk, munkánk, szerepeink egész életünkben egyfajta keretbe szorítottak, most itt a lehetőség, hogy olyasmiket is kipróbáljunk, amikről még csak nem is álmodoztunk. Felfedezhetjük alkotó, kreatív énünket, kiépíthetünk új készségeket, felvehetünk új szokásokat." /Singer Magdolna/

tovább >>

Virágot egy mosolyért! Ismét csoda történt velem!!!

Aki ismer, szerintem tényleg tudja rólam, hogy különösebben csodaváró nem vagyok. Na jó, de. Igazából valahol a szívem mélyén nagyon is remélem, hogy valaki végre felfedezzen, de leginkább arra, hogy én magamat fedezzem fel. Értsem ott legbelül, hogy mi a küldetésem, hogy elegendő időm, energiám és pénzem legyen arra, amit szenvedéllyel tudok és szeretek és értek. (remélem, bizakodom, hogy van ilyen) Szóval valahonnan onnan kezdtem, hogy alkudoztam magammal, hogy csodaváró vagyok vagy sem, de nem ez a lényeg. Mert egy biztos, a csodákban mélyen és vadul hiszek.

tovább >>

Nádja 11 éves lett

Néha idegesít. Nem vagyok az anyák gyöngye. Bizony-bizony nem. Pedig illene, tudom. Van törekvés bennem. Értékes közös időre. Közös játékra, közös önfeledt, önfeledt üdvrivalgásra. De én tökéletlen vagyok. És önző is az igényemmel az énidőmre! Szóval néha idegesít. Mert a végtelenségig makacs és konok. Nem enged és végig viszi. Na nem a tanulást, vagy az apróbb házimunkákat. A lustálkodást, a nem tanulást, azt igen. És persze felesel is. És azt sem szeretem, hogy olyan könnyen ítél. El és meg. Pedig én más példát mutatok. Valakire mégis ütött ez a gyerek.

tovább >>

Oldalak