"Amikor Hanna meghalt olyan erővel csapott le rám az a gondolat, hogy te jó ég Hannát nem csak mi veszítettük el, hanem mindenki, (a föld, az itt élő emberek, a jövő, azok is akik nem is ismerték) hogy szinte lebénultam. Ma is furcsa ez nekem."

Emmát alig néhány éve ismerem. A  közös sors, hasonló megélés összehozza az embereket. Tudom, hogy megjárta a pokol legmélyebb bugyrait, mégis elsőként gondoltam rá, mint pozitív túlélőre. Nincs a homlokára írva, milyen fájdalom érte. Csodás, okos, attraktív negyvenes. Elsőként Őt kértem meg, mesélje el nekünk, hogyan bírta ki, hogyan élte túl gyermeke elvesztését.

Emma bemutatnád magad nekünk?

Középkorú nő vagyok. Az életkorom azért fontos, mert nagyon sokáig, sok évig teljesen másként, más megtapasztalással élhettem az életem. Talán az ősbiztonság érzete miatt én is abban a biztonságban éltem, hogy a rossz dolgok, azok csak másvalakikkel történhetnek meg. Meg voltam győződve arról, hogy az élet igazságos. Pont ezért egy elfogadó ember voltam, az életsorsom felé alázattal és szeretettel fordultam.

- Az a nő, akit az előbb bemutattál nekünk, ugyanaz az ember e, mint aki a történtek előtt volt, vagy egy nagy horderejű változáson átesett ember?

Természetesen iszonyatosan nagy horderejű változáson kellett, hogy átessek, hiszen ha ez nem tudott volna megtörténni, akkor ma nem élnék. Felemésztett volna a fájdalom. Nagyon sokáig kb. a tragédiát követő két évig nem is gondoltam, hogy ez nekem sikerülni fog. De nem siettettem, voltaképpen semmit nem siettettem. Hagytam, hogy minden érzelmet megéljek, mellette pedig a legalapvetőbb emberi fizikális szükségletek kielégítésére koncentráltam csak. (levegővétel, bennem maradjon az étel, emlékeztettem magam arra, hogy milyenek a színek, szagok, és milyen érzés, ha fáj a bőröd) Én ezt az időszakot úgy hívom ma, hogy a testemet tartalék módban üzemeltettem. Minden energiámat a lelki működésre összpontosítottam. Szép lassan aztán kialakult az egyensúly a kettő közt. Ma a tragédia utáni ötödik évben azt gondolom, hogy meg tudtam teremteni az egyensúlyt.

Azt mondják, a nagy horderejű tragédiák megváltoztatják az embert. Te mit gondolsz erről?

A tragédia előtt azt hittem különleges vagyok, egyedi ember egy védőburokban. Ma már tudom, hogy egy vagyok a sok ember közül és időnként berakom magam egy védőburok alá.

 A megélt veszteség az életed mely területeire hatott? Lett e valami merőben más?

- MINDEN

Olyan mély fájdalmat megélni, mint amikor egy anya elveszíti a gyermekét, csak az tudja, akivel ez megtörtént. Abban a pillanatban tudható, hogy meghaltál vele együtt. Képtelenség úgy élni tovább mint előtte. Ez első időszakban el sem hiszed, hogy nem haltál meg vele együtt. Sokáig elképzelhetetlen volt számomra hogy ver a szívem és veszem a levegőt. Én pl. minden reggel újraépítettem magam, és minden este azt vártam, hogy reggel ne ébredjek fel. Fel nem fogható, hogy a mechanikus részeink tovább működnek. Hitetlenül figyeltem, ahogy a szervezetem küzdött az életben maradásáért. De ez egy külön történet.   

Kit veszítettél el?

Az öt és fél éves kislányomat, Hannát.

Bemutatnád nekünk?

Hanna kései gyermek. Ajándék. Őt nem pocaklakónak hívtam, mint a másik két gyermekemet, hanem hoppárénak. Ma is emlékszem a képre, amikor kivittem megmutatni a nagy családomnak, álltak az üvegfal mögött sorban egymás mellett: (édesanyám, édesapám, nővéreim, unokatestvérek, gyermekeim, férjem) és ott valamit megláttam. Valami olyan emberit, amit azóta, sem tapasztaltam. Talán egyszer meg is fogom tudni fogalmazni. Édesanyámon kívül mindenki sírva fakadt, ahogy Hannát felemeltem megmutatni. Sosem felejtem el apa arcát. Szültem két gyermeket, ismertem a születésnek az örömpillanatát, stb. Ez más volt. Valami, amit lehet, hogy sosem fogok tudni megfogalmazni. Ő már más életkörülmények közé született. Mondhatni felnőtt szülei lettek, és egy kiskamasz és egy nagykamasz testvére. Ennek tudtuk be érettségét, érzelmi fejlettségét, választékos beszédét, a dolgokat felfogó és megértő készségét. Valaki egyszer azt mondta, Hanna dupla annyit élt, mint a kora. Látom a jelenetet: Hanna ül a teraszon és rajzol. Én nézem és egyszer csak kifakad belőlem a kérdés.  Emlékszem egy kicsit megijedtem a gondolattól. Elég jó édesanyád tudok –e lenni? Hanna felnézett és annyit válaszolt. Én mielőtt ide jöttem, tudtam, hogy jó anyukám leszel. Hanna olyan személyiség volt, számomra ma is az, aki olyan kérdéseket vet fel az emberben, amik nélküle sosem fogalmazódtak volna meg. Vannak olyan érzelmek, amiket megélsz és vannak olyan érzelmek, amik egyik pillanatról a másikra felbukkannak, nem is érted őket, nem tudni honnan jönnek és miért. Engem ezek mindig egy kicsit megijesztenek. Egy ilyet osztok meg veletek. Amikor Hanna meghalt olyan erővel csapott le rám az a gondolat, hogy te jó ég Hannát nem csak mi veszítettük el, hanem mindenki, (a föld, az itt élő emberek, a jövő, azok is akik nem is ismerték) hogy szinte lebénultam. Ma is furcsa ez nekem.

Hogyan halt meg Hanna? Mi történt?

2011-02-04 napon du-án át akartunk menni a Dunán, egy hosszú hétvégét együtt tölteni a családdal. Ritka egy esemény volt, hiszen a két nővéremnek és nekem is már részben önálló életet élő nagy gyermekeink voltak. Nem beszélve arról a hajtásról, amit mindannyiunk munkahelye megkövetelt. Szóval rég volt már, hogy így mindenki együtt tudott volna lenni. Mindig hiányzott valaki. Most nem. Azon a napon még dolgoztam. Adódtak olyan problémák, amik miatt máskor lemondtam volna az utazást, (és megint egy emlék: állok a telefonnal a kezemben és azt mondom, nekem ma ha törik ha szakad el kell mennem) most nem tettem. A Dunán mentünk át februárban egy csónakkal. Az átérés kb. 5 perc normális esetben. A nővéremék átmentek előttünk. A nővérem fia visszajött értünk és mi is elkezdtünk átmenni. A Duna közepén valami történt. Ma sem tudjuk pontosan mi. A csónakunk elsüllyedt. A mai napig nem tudjuk Hanna kihűlt, vagy megfulladt, vagy szívmegállás okozta a halálát. 

Lehetett e számítani a tragédiára, vagy teljesen felkészületlenül, váratlanul ért benneteket?

 Teljesen váratlan volt a baleset. Azt hogy Hanna nem élte túl, nem tudtuk rögtön. A gyermekosztályra még beszállította a mentő. Minket többieket a felnőtt baleseti részleg látott el. Akkor és ott közölték velünk, hogy Hanna nem élte túl. Azt tudni kell, hogy mind az öten ott voltunk. Mindannyian küzdöttünk az életünkért. Nővérem fia is, aki a csónakot vezette és vitte Hannát, amíg bírta.

Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy Hanna meghalt?

Mély csend volt bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy nekem mellette van a helyem. Olyan ürességet éreztem, olyan semmit, amit azóta sem.

 Milyen tudat és lelkiállapotban voltál?

Átvittek Hannához. Szerintem nem fogtam fel hogy Hanna meghalt. Csak arra gondoltam, hogy nekem vele kell lennem. Valamiért képes voltam arra, hogy mentálisan legyek vele. Nem próbáltam meg vele hangosan beszélni, csak érezni. Csak szeretni Őt. De azt nagyon erősen, hogy minden határon átmenve érezhető legyen. Próbáltam elérni Őt.

Éreztél e valamiféle földöntúli gondviselést, ami segített, hogy kibírd?

Nem tudom. Akkor ott nem, később igen.

 Sikerült e felfogni Hanna elvesztését?

Szerintem nagyon sokáig nem lehet felfogni. Mostanra sikerült. Hogy mikor azt pontosan nem tudom megmondani. Ez egy folyamat.

A veszteség bekövetkezte után hogyan jellemeznéd a lelkiállapotod? Volt e valamilyen megküzdési technikád?

Én nem tettem semmit. Mindent engedtem. Így tudtam kötődni Hannához. Rábíztam magam az Ő iránta érzett bárminemű történésre. Ha az fáj, akkor arra. A kínomat nem éltem meg rosszként, eldobandó megszabadulandó dologként, hanem teljesen természetesnek gondoltam. Nem is akartam soha megszabadulni tőle.

Szedtél e valamiféle szorongásgátlót, használtál e valamilyen tudatmódosító szer?

 A kórházban hogy mit kaptam azt nem tudom. Amikor hazajöttem akkor Xanax SR-t kaptam. 2 évig szedtem. Felmentek 2 mg/napig, majd onnan kezdték csökkenteni. Türelmesen szedtem, de vártam már hogy mikor tudom abbahagyni. Semmi nem történt mikor elhagytam. Mivel nem maradt meg bennem semmi étel, semmi ital, nem éreztem ízt és nem láttam színeket, valamint kezdtem felélni a saját izomzatomat, gondolom ezeknek a tünet-együtteseknek a megtámogatására nem ártott ha szedtem. A gyászt, a fájdalmat nem csökkentette. Azokat a másodlagos testi reakciókat, -görcsöket, -feszültségeket csökkentette, amiket nem kellet átélnem még pluszban. Mivel fájdalmat sem nagyon éreztem ezért nem jelzett időben a szervezetem. Ezért is támogatásként volt jelen ez a minimális mennyiségben szedett gyógyszer.

 Volt e valaki, aki segített kibírni? Akiben bíztál? Akit képes voltál magadhoz közel engedni?

Igen persze. Bármilyen segítséget elfogadtam volna. Voltunk pszichiáternél, jósnál, beszéltem pappal, voltam reinkarnációs hipnózisban, jártam gyászfeldolgozó csoportba. Csak akkor voltam valamilyen szinten észnél, amikor Hannáról, a vele való kapcsolatról tudtam beszélni.

Mi öten vagyunk család a mai napig. Mi együtt veszítettük el Hannát. A gyermekeim a testvérüket, mi a gyermekünket, a szüleim az unokájukat, a nővéremék és gyermekeik pedig a legkisebb családtagjukat, akit kései gyermekként ők is imádnak. Szóval ott voltunk egymásnak. Néztük egymás szenvedését, amit mindenki megértett. Egymás szemében láttuk a fájdalmat, ami teljesen természetes volt, hiszen mindenki szenvedett. Ma is látjuk egymás szemében, ha Hanna miatt jelennek meg a könnycseppjeink. 

Morzsolódtak-e le életedből barátok, ismerősök s lettek e helyettük más, új ismeretségek?

Le nem morzsolódtak, bár sokáig elszigeteltem magam. Minden kapcsolatom megvárt.  Sok új ismeretség született. Az új ismeretségek kötődnek ahhoz a folyamathoz, amit a gyászban megtettem. A helyekhez ahol a támogatást kerestem.

 A veszteség okozta megélt fájdalom, hogyan befolyásolta egészségi állapotodat?

Volt egy pillanat, amikor azt mondta a neurológus, hogy elfogytak az izmaim. Ez a lassú öngyilkosság, de ez attól még öngyilkosság nincs mit szépíteni rajta. Ott történt valami. A fejemben, a lelkemben. Aztán később a testemben is.

- kivették a petefészkem, - sokáig egy abroncs tartotta össze a mellkasom, váll és hátfájdalom, bár az első időkre nem is emlékszem, nem törődtem az egészségi állapotommal. Egyébként nincs semmi, amin meglepődtem volna.

Hogyan hatott hétköznapi életedre a tragédia? Képes voltál e ellátni napi teendőidet?

Nem volt mindennapi tevékenységem. Két évig semmi mást nem csináltam, csak azzal foglalkoztam, hogy megtaláljam a módját annak, hogy Hannával legyek. Elmélkedtem, meditáltam, jógáztam, kutattam, olvastam és mellékesen esetleg csináltam valami mást is, valami jelentéktelen dolgot.

19.- Képes maradtál-e a kötelezettségeidnek eleget tenni? Amennyiben nem, milyen változásokat hozott életedbe, hogy a szokott módon nem tudtál helytállni?

A kötelezettségek, hm, hát rájöttem azok akkor vannak, ha azokat saját magadnak meghatározod. Az volt a kötelezettségem, hogy életben tartsam magam. Semmi más. Egy vérző húscafatként jártam a világban, saját magamat is nehéz volt megtartani nem pedig még mások elvárásainak is megfelelni. Semmit nem bírt el a lelkem magamon kívül. Azt is alig.  

 Új irányt vett-e az életed? Találtál e magadnak új célt, olyat, amit akár sorsfeladatodként élsz ma mára meg?

Nekem ilyen nincs.

 Volt e valamilyen túlélési stratégiád?

Az volt a túlélési stratégiám, hogy nem volt. Ha hiszed, ha nem ez így van. Tudatosan nem használtam semmi stratégiát, semmi technikát, semmi módszert. Hagytam, hogy minden megtörténjen és mindent átéljek egészen addig amíg valamiért el nem kezdett csillapodni és ki nem égett, át nem alakult.

22.- Gondoltál-e az öngyilkosságra? Ha igen, mi tartott vissza?

Ezt mi nagyon komolyan megbeszéltük a családdal. Valamiért más lett az értelme itt számunkra. Itt azt jelentette volna az öngyilkosság, hogy anya elmegy Hannához, akit ugyanúgy szeret, mint minket. Senkinek sincs több joga anyához, mint Hannának. És ez fordítva is igaz. Ezt mindenki megértette és felfogta, sőt mi több el is fogadta.

Amiért ez nem történt meg az pedig a következő: A történés ráébresztett minket emberi mivoltunkra, tudatlanságunkra, porszemnyiségünkre és óriásságunkra, a szabad akaratunk torz és érthetetlen mivoltára, az egoizmusunk mindent elsöprő akaratára, de megláttuk és megismertük a lelkünket is. Mi tudjuk, hogy van, mert soha nem fájt annyire semmi, mint az, ami sokak szerint csak fikció -  illúzió. Soha valódibb megtapasztalásunk nem volt még. Nekünk, nekem az Ő útja sokkal fontosabb bárminél - bárkinél. Sokkal nehezebb Őt elérni, dehisszük, hogy el tudjuk így is, innen is. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segíteni tudjam Őt az útján. Nem vagyok benne biztos, hogy ez meg tud valósulni, de ha igen, akkor hiszem, hogy ez így a helyes.

A létezést felfogni, megismerni nem tudom, mennyi idő kell, azt sem tudjuk, milyen erők mozgatnak minket, nagyon homályos a hiedelmünk, még kevesebb a tudásunk. Egy biztos, Hannával egy család vagyunk, voltunk, leszünk. Ezt a köteléket nem tudja meggyöngíteni a halál.

Milyen hatással volt párkapcsolatodra tragédia?

Én elköltöztem otthonról. Már nem emlékszem mikor. Az idő itt fogalom. Nem fontos. Az sem fontos meddig. Ma már itthon lakom és Hannát is hazahoztuk a temetőből. Az udvarban van egy kisháza egy tündérkert közepén. 

A gyász feldolgozása kapcsán kiderült e bármilyen eddig nem ismert új tehetséged?

Nem tudok róla, rengeteget változtam, más irányt vett az érdeklődési köröm. Ha arra gondolsz, hogy elkezdtem –e festeni vagy ilyenek, hát nem.

 Milyen tanácsot adnál azoknak, akik elveszítik gyermeküket?

Azt hogy egy pillanatra se szűnjenek meg szeretni Őt. Pontosabban, nagyobb legyen bennük mindig a szeretet a gyermekük iránt, mint a fájdalom. És ezt nem is nehéz követni.

Mit tanácsolsz a hozzátartozóknak, hogyan segíthetnek jól?

Ők is csak azt tehetik, hogy hagyják megélni a történéseket. Semmit ne sürgessenek. Gondoljanak arra, ha ők nem bírják látni azt, hogy hogy szenved az édesanya, akkor az édesanya mit érezhet. Elmondanám tehetetlen állapotban van.

 Milyen könyveket olvastál? Filmek? Mmelyek segítettek?

Mindenevő voltam. Nem tudni melyik segít. Azt sem mikor. Egy régebben olvasott könyv most segít, csak beugrik egy olvasott mondat, vagy a rám gyakorolt hatása. Most „A végtelen egyszerű” Dr. Hoffmann Gergely könyvét olvasom. 

Mi történt Hanna személyes tárgyaival?

A szobája ma is meg van. Hanna szobája. Részben elpakoltunk, részben nem. Hordjuk, húzzuk, vonjuk a dolgait. Mi együtt élünk vele. Pont ezért nem szakítunk fel sebeket, nem omlunk össze egy-egy emlék miatt. Volt, amikor minden nap többször elmondtam: Hanna meghalt. Hogy tudatosodjon bennem. Hogy elhiggyem, hogy minden sejtem elfogadja. Mára elfogadtam. Minden nap beszélünk róla, nem hallgatunk el ha valamiről eszünkbe jut. Szeretjük.

Van e valami, amit a mai fejeddel másképp csinálnál?

Nincs, mert nem hiszem,  hogy másként tudnék bármit is csinálni. Remélem a bejárt utam a legjobban tudta Őt is segíteni az útján.

 Hogy vagy most?

Köszönöm jól. Azt gondolom nem spóróltam meg sehol semmit, ami meg is hozta az eredményt.

Jól vagyok önmagammal, Hannával, a világgal és élhető életet élek. Tudok szeretni, tudok adni és kapni, tudok nevetni és sírni, tudok örülni és szomorúnak lenni. Boldogság tölt el ha arra gondolok, hogy Hanna édesanyja én lehettem, ismerhettem Őt. Boldogság tölt el ha arra gondolok, hogy én vagyok neki és Ő van nekem.