Veszteségünk utolsó napja - 2004.09.03.-2004.09.04 -. egy élet véget ért

Hosszasan halogatom, nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá az íráshoz. Mert fáj nagyon. Ilyenkor, évfordulók alkalmával pont úgy, olyan erővel mint Hanna halálakor. Vitathatatlanul hosszabbak a nyugodt időszakok, ha nem így lenne, ha bele ragadtunk volna az eszeveszett hiányba, az a patológiás gyász. Persze a halált sosem fogom érteni, ismerni sem. Talán csak önmagam halálának kapujában, de milyen kár, vagy jó talán, nem tudom, hogy elkövetkezendő életemben nem fogok felismerésemből semmire emlékezni. Mert újra születek majd, biztos vagyok benne és a két életem között lesz szünet, és híd, mi életeimet összeköti talán.

Reggel amikor a kórházba érkeztem Anyukám aggódó, riadt tekintetével találtam magam szemben. Félelmét szavakba is öntötte, de felkészülni nem lehetett arra az elesettségre, amit Hanna látványa nyújtott. Hanna folyamatosan lázas volt, homloka forró, kezei, lábai jéghidegek, amit lehetetlenség volt felmelegíteni. Ilyet ezt megelőzően még sosem éreztem. Olyan kiszolgáltatott, bágyadt volt és szomorú a tekintete, ami beleívódik örökre az ember szívébe. Piciny arca vértelen, falfehérré vált. Arcát, majd később testszerte vörös kiütésszerű pöttyök és nagyobb, egybefüggő  foltok csúfították el apró babatestét. Aluszékony volt, kapcsolatot teremteni vele szinte lehtetlenné vált.

Kifejlett kínzási mód az embernek saját gyermekét trappolva menetelni látni oda a sötét végtelenbe. Talán a legkegyetlenebb büntetés mit ember megélhet nem tudni semmit tenni azért, hogy a gyerekünk megmeneküljön. Az orvosok még ezen a pontosn sem tartották indokoltnak antibiotikumot adni, még mindig nem tettek semmit azért, hogy megtudják azonnal, vajon mi okozza Hanna állapotának rohamszerű romlását, miközben az, amivel kórházba került, már rég a ködbe veszett. Még mindig nem toporgott senki segíteni akarással körülüttünk, pedig már döntötek, Hannát állapotromlása miatt végül a szegedi Gyermekklinikára kell szállítani. Mégsem ellenőrizték, monitorozták fizikai paramétereit. Nem mérték és nem csillapították lázát, fájdalmát nem csökkentették. Még mindig orosz rulettre játszottunk, és persze lett vesztes. Túl sokan is.

Az idősödő igen tisztelt főorvos úr, mostanra fertőző agyhártyagyulladásra gyanakodott, mentőt mégis csak 24 órás sürgősségre rendelt. Teltek a percek, az órák Hanna életéből úgy, hogy nem tettek érte semmit. Végül agyunkban végig kutatva kerestünk ismerőst, aki Hanna átszállítását meg tudta gyorsítani. EZ NORMÁLIS DOLOG????????  Hannával én mentem. A mentő nem volt felkészülve egy 18 hónapos magatehetetlen gyermek szállítására, rögzítésére. Kis testét az úton végig testemmel óvtam, védtem és bíztam, hittem, most már a megfelelő helyre kerülünk és minden rendben lesz. Soksok év elteltével is emlékszem a mentőápolóra. A tekintete azóta is olyan mély és szomorú, mint ahogyan akkor nézett rám a mentőben. Hiszem, hogy Hanna elvesztése az Ő lelkébe is mélyen beleégett és jósága azóta is töretlen. Hanna történetének talán Ő az egyik legnagyobb pozitív hőse.

De had térjek vissza egyetlen másodpercre a Hanna lábába elhelyezett branülre, a vénapreparálás és azt követő kezelés követelményeire egyben reagálva az ezer sebből vérző orvosszakértői véleményre.

Szakirodalom: Dr.Losonczy György: A klinikai epidemiológia alapjai 337.old.

      „A beszúrás helyét célszerű steril kötéssel lefedni és azt naponta cserélni. A beszúrás        környékét, és a véna állapotát minden ilyen csere alkalmával gondosan meg kell vizsgálni. Thrombophlebitis, celluitis vagy septicus szövődmény gyanúja esetén a kanült azonnal el kell távolítani. Amikor csak lehetséges, a perifériás iv.kanült 48, de legkésőbb 72 óránként más vénákba helyes bekötni.”

741.old.”Ha az infúziós bekötés időtartalma alatt vagy azt követően 24 órán belül a betegnél lázkiugrás, hidegrázás következik, azonnal vért kell venni hemokultúra céljából….a bekötött infúziós oldatmaradékot, valamint….infúziós oldatos üvegeket félre kell tenni a maradék oldat mikrobiológiai vizsgálata céljából!”

Mivel folyamatosan Hanna mellett voltunk a kórházban tapasztaltak alapján biztom állíthatom, hogy az általam fentebb ismertetett eljárásból semmi nem valósult meg.

„Összességében Nagymáté Hanna makói kórházi kezelésével kapcsolatban az véleményezhető, hogy nevezettnél nem végeztek laboratóriumi vizsgálatokat a szakma szabályainak megfelelő gyakorisággal, nem végeztek pH mérést, mellyel meg lehetett volna állapítani a kisgyermek sav-bázis egyensúlyának aktuális állapotát, ezek hiányában a folyadékpótlást vakon végezték, az alkalmazási előírattal ellentétesen adták be a Demalgonil injekciót, nem végezték el a CRP kontrollvizsgálatát, nem adtak antibiotikus kezelést, nem végezték el a kisgyermek rendszeres fizikális ellenőrzését, nem végezték el a beültetett branül rendszeres ellenőrzését. Mindezen hiányosságok vezethettek nevezett kisgyerek állapotának rosszabbodásához….A szegedi klinikán történő kezeléssel kapcsolatban szakértőileg kifogásolható, hogy…………felső végtagi görcsök, valamint a nagyfokú nyugtalanság encephalopathia lehetőségét vetette fel, minek alapján miért nem intenzív osztályra vették fel………Elvárható lett volna, hogy laboratóriumi vizsgálatokat végeznek, és ennek alapján kezdik el a kisgyermek kezelését………Összességében az állapítható meg, hogy nevezett kisgyermeknél már a makói kórházban is meg voltak a jelei a szepszisnek, de a szegedi klinikára történő átszállításakor, ill. azt követően pedig egyértelműen gondolni kellett volna ezen kórképre is a romló paraméterek.….ill. a jobb lábon található gyulladt orvosi beavatkozás mellett….A szegedi klinikán a beteget nem az állapotának megfelelő monitorizálásban és terápiában részesítették……….Nagymáté Hanna nem megfelelően kezelt és ennek következtében is romló keringési, légzési és sav-bázis paraméterei végül is egy olyan állapotot idéztek elő, melynek során már visszafordíthatatlanul felborult nevezett kislány keringése, és ennek következtében bekövetkezett a halál.”

A szegedi Gyermekklinikára Délután 15.00 óra után  értünk oda. Két fiatal orvos várt bennünket. Segíteniakarásuk látható volt. Próbáltak tenni, a szívük a helyén volt. Hanna állapotromása meghaladta tudásukat és ők abban hibáztak, hogy nem kértek segítséget. A Hanna lábába beültetett branült gyulladtnak, csúnyának találták, és amit el is távolítottak, mégsem gyanakodtak sepsisre, nem küldték azonnal intenzív osztályra, nem részesítették megfelelő kezelésben, pedig a Hanna által produkált tünetek már nagyon egyértelműek voltak. Pedig a makói főorvos félrevezető diagnózisa – agyhártyagyulladás – már önmagában indokolta volna az intenzív osztályos elhelyezését. Szemész és idegorvost hívtak, és a liquor gyorsteszt eredménye alapján kizárták az agyhártyagyulladást. Ha tudnátok, én balga, hogy megkönnyebbültem?! Bár az orvosok szükségesnek érezték a monitoros megfigyelést, valami miatt erre mégsem került sor, ellenben megnyugatták magukat, hogy anyuka majd megfigyeli. Elmondták, hogy a liqour levételének fájdalmát enyhítendő fájdalomcsillapító hatása 3 óra múlva enyhül, akkora várható Hanna feltisztulása, mert bizony Hanna már valahol félúton máshol járt, kontaktusba nem volt vonható. Egyedül voltam egy idegen város idegn kórházának idegen kortermében csak Ő meg én és a félelem. S valóban a 3 óra eltelte után Hanna magához tért, búcsúzni. – „Anya, Apa, Cini……!" – köszönt el tőlünk dühösen, mint kit magára hagytak a nagy idegenben. Még itt is hittem, bíztam, hogy csak fáradt, elcsigázott és nem akaram észrevenni, hoggy már hosszas, mély öntudatlanságba aludta magát. Járkáltam az apró szobában, ahol csak mi ketten voltunk. Két gyerek. Az egyik felnőtt valójában gyerek és egy nagyon bölcs, ősöreg gyerek, felnőtt lélekkel. Végtagjai jéghidegek és felmelegíthetetlenek voltak, láza újra és újra a magasba szökött, légzése abnormális, félelmetes volt, vadul dobálta magát fájdalmában, nyugtalanságában. Hosszas kérlelésemre vége előkerült egy rezidens doktornő, de takavakázásával toltuk Hannát toltuk, toltuk a másvilág kapujába. Nem vette észre, hogy Hanna már nem önmaga, nincs magánál, mégis kérte, próbáljam meg Hannát életébe visszaéleszteni. Nekem nem sikerült, és ekkor valamiért úgy gondolta, legjobb lesz, ha vért vesz Hannától. Megpróbálta a fejéből, a kezének ujjából, a lábának ujjából, kitartóan újra és újra, még akkor is, amikor látta, hogy vagy teljesen sikertelen, vagy a sikeresen nyert 1-2 csepp vér, azonnal bealvadt. Még mindig nem kért segítséget tapasztaltabb kollégától, hanem kérte, hogy Hannát ágyába vigyem vissza. Ezután szükségesnek vélte megmérni Hanna véroxigén szintjét, de a szükséges eszköz nem állt rendelkezésünkre. Újabb időhúzás........lett pulseoximeter, csakhogy nem tudták használni, így elkezdödött a gyakorlás. Mindenkiét megmértük, az összes nővérét - mert addigra valahonnan többen is előkerültek - és ellenőriztük, hogy a doktornő is jól van e. Csak ezután került sorra Hannára. A doktornő megnyugodott, mert mindenkiét megfeleőnek találta, bele értve Hanna eredményét is. És egyszer csak előkerült a nagy semmi-sötétt éjszakából az ügyeletes intenzíves orvos, de ekkorra már késő volt. Emlékszem rettegéssel teli, kétségbeesett, könyörgő kérdéseimre a félrevezető választ…..Miért lélegzik így???? Miért nem ébreszthető??? A láz miatt- felelte. Ennyit tettek, ennyit mondtak, majd a következő pillanatban Hanna hangosan felcsuklott, légzése kihagyott, - valójába itt hagyott itt bennünket Hanna mindörökre -.  Az intenzíves orvos ekkor kikapta Hannát az ágyból, és együtt rohantunk egy emeletet le az intenzív osztályra, majd a hatalmas, szükre, jéghideg fémajtó becsapódott előttem.

Pizsamában álltam a folyosón tehetetlenül, félelemtől reszketve. 4 nap eltelte után, ekkor kezdődött meg Hanna gyógyítása, de ez már nem volt más, mint küzdelem az életéért. Ugyan hány és hány ponton lehetett volna tenni érte?! Megvártuk hogy meghaljon. Én láttam. Végig éltem, és tudtam, hogy nem tettek érte szinte semmit, hogy lehetetlenné tettük az életre. Van felelősségem benne. Hagytam, hogy hagyják Őt elmenni. Végig asszisztáltam a halálát.

Lerohantam a késő nyári hűvös éjszakában a parkolóba, mert közben Hanna édesapja megérkezett.

- Meg fog halni. - mondtam

- Neeeeee! Sikította bele az éjszakába, majd térdre rogyott némán. - Miééééééérrrtttt? - ismételte, míg szólni bírt.

Szólni, bírni, járni, enni, lélegezni, létezni, inni, lenni, lenni, lenni szüntünk meg másodpercekre. Majd később ki-ki hosszabb időre.

- Mennünk kell, nem hagyhatjuk magára, kérlek, gyere! - kérleltem

Mentünk némán, fegyelmezetten, kétségbeesetten könnyes szemekkel vissza a mi bolyongó lelkű kislányunhoz.

Ketten álltunk már a folyosón várva, várakozva. Nem tudok vissza emlékezni mit gondoltam akkor magamban. Reméltem, hittem e még Hanna földi létét vagy mondás nélkül is tudtam halálát?!

Kinyílt az ajtó. Az orvos is félt. Félt elmondani, hogy Hanna meghalt. De senki nem félt hagyni meghalni.

- Nagyon sajnáljuk, próbáltuk visszahozni, de már nem sikerült. A kislányuk 4 óra 30 perckor, - mikor szunnyad a város és az emberek édesen egymáshoz bújva alusznak -, Nagymáté Hanna meghalt.