Veszteségünk második napja 2004.09.01.

Az első nap rémes éjszakája részemről alvásmentesen telt. Persze hogyan is alhatna az ember?! nem fogom a kényelmetlen pricsre, mert tudom, hogy már említettem, nem voltam jól akkoriban. Szorongtam, féltem, fáztam, rettegtem a halált napok óta. Mit napok, talán hetekkel ezt megelőzően, de tudatában nem voltam életünkbe milyen tornádó közeleg. Meg aztán rossz alvó is vagyok. A kórház nem komfortos. Zöld, fehér, szükre, koszos, szocreál, fertőző, NEM BIZTONSÁGOS, UNDORÍTÓ!!!

Hanna hűvös, festéktől megkopott vasrácsos ágyban aludt a kimerítő beavatkozás után elcsigázva, viszonylag nyugodtan. Engem egyetlen percre sem nyomott el a fáradtság. Bőröm ragacsos volt, elgyötört, gyűrött, arcomon még az előző nap maradványa. Pontosan emlékszem melyik könyvet olvastam akkoriban. Fehér volt piros betűkkel. Valami, amitől azt reméltem erőssé tesz, megvált, megtanít önmagamban hinni, önmagamat elfogadni, önmagamat szeretni. Ma már tudom, hogy sikerült, de ennek a könyvnek ehhez semmi köze. Igyekeztem azért az abban olvasottakból erőt magamba meríteni, hogy legyen tartásom, érkezésem bele állni kiszolgáltatottságunkba, ekkor Hanna éppen megrebbent és rám emelte tekintetét. Megnyugodtam, hiszen ÉL!, végül mégsem tudtam megvédeni. Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam megkímélni. Nem voltam képes vele elhitetni, hogy jó itt, hogy jó szülei leszünk, hogy akarja, küzdje magát a jelenbe, mert ő már akkor is félúton volt, pedig ezen a ponton még visszafordulhatott volna, de ma már tudom, hogy nem tette.

Gyerek voltam, gyámolításra szoruló gyáva gyerek, ki teljesíti kötelességét. A világ nem elnéző. Olyan konkrét. Elvár és minősíti az embert. Ebben a nagy belső küzdelemben csak arra vágytam, hogy ne maradjak egyedül. E napnak reggelén Hanna édesapja, ki legnagyobb támaszom volt, munkába indult és tudtuk, 48 órán át most nem láthatjuk. Nincs baj, mert Hanna ébredés után szinte azonnal inni kért. Szomjas. ÉLJEN!!! Ez ám a jó hír, vontam le elhamarkodottan a következtetést. Majd enni is akar, a branülre nem lesz szükség és már mehetünk is haza.

- Megitatlak kicsi csillag! - rebbentem vissza álomvilágomból a valóságba és a csaphoz indultam, hogy a szinültig töltött pohárból megitassam. Csakhogy nem eszik ilyen forrón a kását! Zord nővér kortermünkbe belépett és érdes, határozott hangon rám dörrentett:

- Anyuka, maga mit képzel? A kislány végig hányta a tegnap éjszakát.Sikerült megállítani a hányást, maga meg vödörszámra itatja a gyereket?! Nem kell itatnia, a branülön keresztül a folyadékpótlás megoldott.

Nem káráltam, nem érveltem, remek végrehajtó vagyok. (voltam csak, remélem)

- Jól van édes, tudom, hogy szomjas vagy, hamarosan ihatsz picit, nagyon remélem. - igyekeztem nyugtatgatni a követelőző Hannát.

Talán nem mondtam sosem, milyen melengető, bátorító volt anyukám érkezése. Bár sosem mondta, tudta milyen árva vagyok, milyen tehetetlen, ha komoly dolgokról van szó. Mint szárnyszegett kis madár, végül mindig a földön landoltam. Ennyire voltam képes. Tudta az én Anyukám, nagyon is tudta, túl érzékeny vagyok én ide, ezért tikon féltése állandó volt. Most két ember miatt aggódott. Lányáért, és unokájáért. Látta, amint lánya talpa alatt a láthatatlan szőnyeg elmozdul, és arccal a földre esve landol végül.

- Menj édesem, menj haza. Fürödj meg, egyél és próbálj picit pihenni. Legjobb lenne, ha aludnál, s ha nem megy, legalább csukd be a szemed és pihenj. Menj, ne aggódj. Végig itt leszek Hannával, ha bármi történik, szólok, elhiszed? Menj! – bocsátot utamra.

Anyukám, milyen hálás voltam és vagyok Neked életem minden áldott napján. Nem csak emiatt. Hálás nagyon. Nélküled összeomlottam volna.

Hazaérve a testemen végig szaladó vízcseppek a megtapadt elmúlt napi mocskot elmosták, de fáradtságomat nem. Képtelen voltam aludni, mert ALUDNOM KELLett volna!!!!!!!!. Megrészegülten forgolódtam, de álom nem jött szememre. Akarásom teljesen felébresztett. Tiszta ruhát húztam nyúzott testemre, igyekeztem megpróbálni élvezni az otthon biztonságát, de biztonságomat sehol nem leltem. Mélyen, önmagamban iszonyú rumli volt.

- Jobb ha megyek, úgysem nyugszom. – kaptam össze magam és visszaindultam a kórházba

Vettem innivalót, mert nem hagyott nyugodni Hanna kérlelése. Talán javult annyit állapota, hogy nem lesz akadálya az itatásnak, reméltem. Tévedtem, az infúzió maradt. Nem baj, fogadtam el, hiszen Hanna a tegnapi naphoz képest lényegesen jobban volt.  

- Nem tetszik, hogy nem engedik, hogy itassuk! - pörölt Anyukám. Kéri, kívánja és ma nem volt már semmi gond. Ha meg sem próbáljuk, hogy kerül vissza minden a rendes kerékvágásba? – zsörtölődött megállíthatatlanul az én anyukám, és igaza volt.

- Mama. olvass, Gőgös Gúnár Gedeont! – követelte Hanna

- Jól van kicsim mindjárt! – felelte – Ha tudnád, hányadszor olvassuk már ma! – felelte, csak hogy megnyugtasson, hogy minden rendben. Ez volt Hanna akkori aktuális kedvenc könyve. Még az enyém volt kihulló lapokkal, rongyosra nézegteve.

- Nem nagyon aludtál, igaz? – kérdezett. Sápadt vagy és lehangolt. Ne aggódj, nem volt semmi gond. Akarod hogy vele maradjak éjszakára?

- Nem, menj csak. – feleltem, pedig legszívesebben magamhoz kötöztem volna, hogy babusgasson, vigasztaljon Ő, akit sossem láttam másnak, csak erősnek.

Már sötétedett, amikor Hannát melegnek éreztem. Kutattam, kerstem a nővéreket. Végül találam valakit, aki éppen gyönyörűre manikűrözött körmét igazgatta, tökéletesítette. Azt akartam, hogy gondoskodjanak rólunk. Azt akartam, hogy törődjenek vellünk. Azt akartam, hogy törődjenek Hannával. Azt akartam, hogy vegyenek minket emberszámba. Végül kaptunk egy lázcsillapítót, és utána aznap már nem láttam őket és betakart minket az éjszaka rémséges hideg szürkesége.

Lábjegyzet:

Én sosem követelőztem. Belém alázatot neveltek. Szeretem az embereket. Hálás vagyok az életemért. Hálás vagyok mindenért. Emberekkel bánok, dolgozom, gondoskodnom kell róluk, reagálnom, ha hozzám fordulnak, ez a munkám. Nem a zsebembe csusztatott pénzért, - MERT SOSEM LENNÉK CSAK AZÉRT JÓ, MERT SOSEM TENNÉK MEG VALAMIT VALAKIÉRT CSAK AZÉRT MERT PÉNZT ADOTT - hanem egyszerűen mert szeretem és tisztelem őket. Idős Otthonban dolgozom és igyekszem személyiségük szerint bánni az öregeinkkel. Ki gyámolításra szorul, érdekében erősíteni, ki erős, az éleket tompítani, hogy mindenki érvényesülhessen. Hanna érdekeit nem tudtam képviselni. Hannát nem tudtam megvédeni. Csak kérni tudtam, csak kértem, csak kértem. Nem emeltem fel a hangom, nem követeltem, nem cirkuszoltam, nem fenyegetőztem. Hagytam, hogy ne történjen semmi. Hagytam, hogy megtörténjen a legsötétebb valami. Hagytam elmenni.

Akarom, hogy tanuljatok az én tökéletlenségemből. Emeljetek szót, s hangot, ha kell, töretlenül menni kell, menni előre, lerázhatatlanul mint egy faltörő kos, enélkül nincs élet.