Veszteségünk harmadik napja 2004.09.02.

Csak hőemelkedése volt még, láz nem, láza még nem. De testében fortyogott már a rothadás. Itt még meglehetett volna állítani, vissza lehetett volna fordítani halálba rohanásból vissza az életbe, és lehetett volna ez, életének csupán egyik kiugrási lehetősége. Elsőre ment el. Elsőre azonnal.

A néhány nap alatt beosztott nővérek közül volt, ki kedves volt. Talán egy, de legfeljebb kettő. Nem tudom mitől undorodtam jobban, a kiszolgáltatottságunktól vagy tőlük. Kérdezgetem magamtól, de ma sem értem. Képtelen vagyok elfogadni a közönyt, Tudom, hogy nem változott semmi. Nem a városban, talán nem is az országban, a világban mindenhol jelen lehet a nem törődöm a másikkal hozzáállás. Képtelen vagyok elfogadni, és nincsenek jó válaszok és indokok a miértre, gyűlölöm az azért volt, mert kezdetű magyarázkodást, ha ezt hallom, majnem verekszem.

Nem az alváshiány tehetett növekvő türelmetlenségemről, hanem Hanna elesett ébredése. Láttam, hogy az este beadott lázcsillapító nem hozott eredményt, hiszen ébredés után nem sokkal, már megint lázas volt. Mostanra úgy isten igazából, nem némi-holmi hőemelkedése volt, pedig még a delet sem kongatták el.

Színtelen, kifejezéstelen az aggodalom szó, mert ennél sokkal mélyebb, félelemmel, megérzéssel átszőtt könyörületért való könyörgés volt lelkiállapotom. Hozzátartozó voltam, Anya, kinek lelke időnként összeér gyereke lelkével. Az osztály főorvosa gusztustalan pöffeteggomba volt. Nem külsőségei miatt, hanem ahogyan nagy ívben tett mindenre. Bár szaglásom ekkorra már rég csak hírből ismertem, úgy tűnt mégis érezni véltem a vörös fejű orvosból áradó bűzlő lusta rosszindulatot. Nem emelte fel  pohos seggét. Lusta volt gondolkodni, lusta volt mozogni, lusta volt érezni. Nem jött Hannához, csak amikor már tényleg baj volt. Pedig kérleltem, könyörögtem, adjanak Hannának antibiotikumot. Ismerem a protokollt, 2 lázas napra még nem indokolt és mégis vonyítva a közelgő tragédiát talán megérezve, kérleltem, könyörögtem:

- Vírusfertőzésre antibiotikumot? Mire fel adnék?! Nyugodjék meg, nem szükséges - záródott be hátam mögött a főorvosi szoba ajtó.

A délelőtt folyamán láza az egekbe szökött, ezt tudva, a főorvosnak nem tűnt jó ötletnek talán továbbra is kivárásra játszani. 12.50 perckor kortermünkbe egy eddig nem látott, fiatal nyafka rezidens doktornő lépett be. Lázcsillapítás céljából a Hanna lábába behelyezett branülön át, Demalgonil injekciót fecskendezett vénásan, majd hátat fordított és jó kedvvel fecserészett az asszisztenciát ellátó nővérkével. Közvetlenül ezt követően görcsös állapot alakult ki.

Később az igazságügyi orvosszakértő intézet ezt az eljárást mégis helyesnek ítélte. Az eszem megáll, hogy számtalan hazugságuk között többek között ezt is lemerték írni, holott az állatorvosi szakirodalom szerint is, ha már véna, legalább a gyógyszer vénába fecskendezését lassan kell végezni ,közben figyelve a beteg reakcióit. Még az állatoknál is, talán nem máskülönben kell az emberek esetében sem eljárni! Az injekció vénába történő beadása villámgyorsan történt, majd ezt követően a doktornő azonnal hátat fordított Hannának és a nővérkével diskurált. Csak mi vettük észre Hanna eszméletvesztést, és felső végtagokra lokalizált görcsös rosszullétét, és rántottuk vissza jelzésünkkel a doktornőt a szomorú jelenbe és próbáltuk arra bírni, hogy tegyen valamit. Az injekció beadásával teljesen helytelenül jártak el, hiszen az injekciót gyeremekeknél izomba kell adni, mely utasítás a gyógyszer dobozán is olvasható. Idáig kellett eljutnunk, hogy pöffeteggomba főorvos úgy vélje, fel kell emelkednie kényelmes, süppedt foteljéből, mert eljött az ő ideje. Kérdésünkre, ugyan árulja el, mi történhetett: - Ez csak egy szimpla lázgörcs volt. - felelte. Mi lesz ezek után? - kérdeztem. - Hát mi lenne anyuka? Meggyógyul - felelte, de nem gyógyult meg.

Ezen a ponton végül az orvos úgy ítélte, indokolt egy laborvizsgálat elrendelése, melynek eredménye másnapra sem érkezett meg.

Hiába volt már lázcsillapítás, tartósan lázát lehúzni már nem lehetett. Szeptember 2-a már rosszat sejtetett. Egyik hidegvizes borogatás, jött a másik után.

Tényleg a nővérek miért nem segítettek? Hogy fordulhat az elő, hogy betegen, kiszolgáltatottan magára hagynak embereket? Nem beszélek badarságot, látom mit jelent az ápolás-gondozás. Nagyon mélyről-szívről tisztelem az ápolók munkáját. De csak kevesen vannak, kik nem felejtkeznek el a lélekről, hogy nem asztallapokat gondoznak, hanem hús-vér embereket? Tisztába vagyok az arányokkal, hogy jó ha 10 nővérből 2 nem felejti otthon a lelkét. Hát mégis hol kezdődik az emberség és vajon miért és kinél ér véget?

Anyukám megérkezett és felmentett. Ezen az estén ő volt a felügyelő ügyeletes. Napok óta most aludtam először saját ágyamban, de álmaimban nem szerepeltek pónilovak, sem rózsaszín vattacukor fellegek.