Veszteségünk első napja 2004.08.31.

Hannát 4 nap alatt veszítettük el, de hiszem, hogy már jóval előtte tudtam tudattalanul és éreztem minden idegszálammal, hogy megállíthatatlanul, fékezhetetlen sebességgel száguldott felénk életünk tragédiája. A zuhanás nem másodpercekig tartott, hosszan elnyúlt, félelemben tartott, reszkettem, szűköltem mint egy veszett kutya. Ótvar, fekete, félelmetes lyukba landoltunk és a becsapódás úgy fájt, hogy elmondani nem lehet, MERT NINCSENEK RÁ SZAVAK!!!!!

2004. augusztus 31-én elutaztam Budapestre. Hanna születése óta talán első alkalommal hagytam magára, és tudtam, estére otthon leszek. Már úton voltunk a szürkülő estében, amikor megszólalt a telefonom.

- Hanna hányt. - jött az információ. Sokat, többször egymás után. Nem tudjuk megállítani. Bevisszük a kórházba, nehogy kiszáradjon. - mondta a férjem. Gyanútlan voltam és reménykedő, bár rémesen ideges, de igazából az utóbbi időkben, lelkiállapotomat leginkább ez jellemezte.

- Jó Drágám, ha úgy ítélitek meg, menjetek előre, én egyenesen a kórházba megyek. - feleltem és türelmetlenül számoltam a perceket, csak érjünk már haza és mantráztam, minden rendben lesz.

A kórházhoz egyszerre értünk Az én drága pufók angyalom ruhácskáját ismét összehányta, és sírdogált a kimerítő, kínzó hányások után segítségkérően. Féltem és bizakodtam, most már minden rendben lesz, hiszen itt vagyunk a kórházban, most már lesz segítségünk amúgy is, egy hányásba még senki nem halt bele. - gondoltam, reméltem naivan.

Egy fiatal rezidens doktornő fogadott minket. Nem szívesen gondolok rá. Nem sugárzott bizalmat, támogatást. Nem tudom, melyik pontnál kezdődött az orvosoktól való félelmem. Egy biztos, bizalmam itt már rogyadozni kezdett. Nem tudom, mely pontnál kezdtem el félni, fájni, próbáltam érteni az emberek miért így, ilyen minden emberséget mellőzve viszonyulnak a másikhoz?!

Automatikus eljárás. Oh, oh, hát hányt a gyerek? Ja, akkor ki fog száradni, infúziót kell bekötni. Ellenkezésemet magamban üvöltve forgatom a számba: - a gyerekek NEM IS SZÁRADNAK KI OLYAN ROHADTUL KÖNNYEN!!!!!

Mi lett volna ha, kérdeztem magamat ostorozva számtalanszor értelmetlenül. Mi lett volna, ha fittyet hányva sokat hallott huhugás ellenére nem hiszem el, hogy ha egy gyerek hány, ki fog száradni?! Mi lett volna ha otthon maradunk és kortyonként itatom órákon át Hannát? Mi lett volna, ha amikor bizalmatlanságot érzek a kórházzal, orvossal, nővérrel szemben haza hozom a kórházból? Mi lett volna, ha nem járulunk hozzá az infúzióhoz? Mi lett volna, ha nem engedem, hogy vénát preparáljanak?! Élet halál fölött nincs hatalmam. Nincs értelme mi lett volna ha kezdetű kérdéseknek. Sorsban hiszek, sokunk közös sorstörténete ez. Hanna halála, sorsa a rezidens orvosnak, sorsa a mára elhúnyt sebészorvosnak és osztályvezető főorvosnak, a nővéreknek, a patológusnak, az ügyvédnek, a rendőrnek, a temetkezési vállalatnál dolgozó hölgynek. Sorsunk és végzete a családnak, a barátoknak, szülőknek, a város lakóinak, ahol éltünk. Sorsa és végzete Hanna testvéreinek.

Beleegyeztünk az infúzióba, amit többszöri fájdalmas kísérlet ellenére sem sikerült bekötni. 18 hónapos kicsi lányunk sírt végeláthatatlan kitartással.Több órán át tartott a tehetetlen próbálkozás, és mivel így sem jártak sikerrel, sebészorvost hívtak, hogy elvégezze a vénapreparálást és a branül beültetést, hogy az infúziót beadhassák végre.

Egyszercsak elcsitult az éjszaka, s a csöndes várakozásban végül kitárult az ajtó, és csöpp lábacskájába ültetett branüllel, fájdalomtól elgyötört kisttestével álomba szenderülten végre elhelyezték egy korteremben. Mindenki másnak haza kellett mennie, csak én maradhattam vele a sivár, lehangoló szobában, kiságya mellett egy ágyon ülve.

Ambivalens érzések gyötörtek. Meg kellett volna nyugodnom, közben nagyon féltem. Fáradt voltam, még az út porát sem volt lehetőségem magamról lemosnom. Hanna elcsitult, nyugtalan volt, de aludt. Azt hittem véget ér a rémálom, de a rémálom valójában csak ezután kezdődött el..........