"Szeretet. Idő. Halál. Ez a 3 dolog köt minden egyes embert össze a földön."
Tegnap kellett volna erről írnom, de Istennek hála megannyi boldog teendőm volt, amiért nem volt sem időm, sem alkalmam gép közelébe kerülni. S talán így méltó a karácsony. Idén, sok-sok év után először alakult úgy, hogy nem őrültem meg, nem kapkodtam, nem sütöttem 20 félét, nem rohantam az utolsó pillanatban még elfeledett ajándék után. Volt forgatókönyv a fejemben, hogy hogyan szeretnék karácsonyozni. Forralt borral, marcipános frissen sült kuglóffal végig járni azokat, akiket szeretünk, akik fontosak, és azokat is, akikre jobban kellene figyelnünk év közben is. Aztán nem pont így alakult, délutáni közösségi forralt borozásra már nem volt idő. Mert kell énidő szentestén is, immáron harmadszorra, amikor nincs más, csak én és az emlékeim, csak én és a szeretettel mélázó emlékezős futásom. Délelőtt moziban voltunk Nádjával. A Váratlan szépséget néztük. Igazán nem volt tömeg - összesen 6-an voltunk - amit annyira szeretek. Bele bújtam önmagamba, mélyen a bőrömbe.Velőmig hatolt, minden mondatát értettem. Nekem írták, nekem, akinek meghalt a gyereke. Nem tudom elmondani, mit éreztem. Mint mikor haza ér az ember. Mintha csak én mondtam volna, de én nem hívtam sosem váratlan szépségnek. Milyen badarság a cím, mennyire nem beszédes, gondoltam, s talán az eredeti angol cím közel sem ez lenne. Az én filmemnek én vagyok a főszereplője. Előzetes figyelmeztetés nélkül sírok néha, nagyjából heti egy alkalommal buszon, villamoson vagy futás közben. Köze van Hannához, Mindig köze, de nem miatta. A filmben ezeket a pillanatokat hívják váratlan szépségnek. Meglátni a szépet. Én hálának, képessé váltam a boldogságra-ként éltem meg. Nem lettem más, nem lettem jobb ember, mert előtte is az voltam. Képessé váltam a boldogságra. Ez Hanna halálának ajándéka.
A férjem, amikor frissen vergődtünk a gyász fájdalmában és arra biztattam kérjen segítséget a feldolgozáshoz azt felelte:
- Ezt nem lehet feldolgozni! Talán tényleg nem. Hordozod mint egy sebhelyet.
Nem lehet. Ez titok. A miénk. Ez teher. Ha másoknak elmondod. Ez örök. A miénk. Ez fájdalom. Bennem.
- Megpróbálok rendet rakni magamban!
- Nem fog sikerülni! Meghalt a lányod! - ezen gondolkodom tegnap óta. Lehet e rend bennünk valaha ezek után?! Nem tudom, ezen még tovább gondolkodom.
A film végéra tisztára most arcomat a könny és tisztára a lelkem is. Úgy fájt, hogy nehéz volt halkan hüppögve sírni. Szentesete van. - mondták a filmben. Minden klappol. Gondoltam magamban. Minden tökéletes. Hanna testvérével együtt ültünk egymás mellett a moziban. Ő a lányom. Aki mint ki érti anyja bánatát át nyúlt, hogy megszorítsa a kezem és tartsa, míg enyhül bánatom.
"Szeretet. Idő. Halál. Ez a 3 dolog köt minden egyes embert össze a földön."