Szóval, nyilván a legnagyszerűbb dolog ami ebben az életben történhet velem az, hogy valakiknek anyja lehetek. Hogy feleség, valakinek gyereke. Hogy van munkám, még ha megterhelő is, ahol minden nap tanulok valamit, valamilyen képességem vagy annak hiánya próbára tesz. Arról nem is beszélve, hogy van munkám és családon kívül is életem, amikor lehetek csupasz valómban önmagam, ugyan hányan mondhatják el ezt. Számomra itt ér össze a boldogság az örömre való képességgel, abban a valamiben, hogy van mi fontos, amiért érdemes tenni az én mindennapos rövid énidőimben. A készülődés, akár az ünnepekre, bármire ami fontos az életünkbe, boldogságos izgalom. Tegnap 3 nagyszerű nővel találkoztam. Kár, hogy talán nem akarnák, hogy ide biggyesszem a fényképüket. Pedig nagyszerűek és azért külön hálás vagyok, hogy együtt tartanak velem egy nagyon szép esemény, cél megvalósítása érdekében. Úgy mutatnék, legalább homályos, valamit sejtető részleteket, de nem jött még el a lepel lerántásának ideje. Amúgy félek. Félek nagyon. Számtalan szebbnél, szebb, hálával átszőtt gondolat és érzés között mindig felbukkan az elbizonytalanító, maró félsz. Veszélyes vizekre evezünk, és nem akarok kárt tenni. Másképpen nyúlni valamihez, ami fontos, szűz kézzel, csupasz valójában, ami vihart kavar, talán háborgó hullámokokat vet. Nem szabadna mindig csak magamból kiindulni. Az engem nem zavarna, én olyan boldog lettem volna ha, engem nem bánt, ha sírni, fájni látnak, hiteles vagyok és az én veszteségem fájdalomából kinőtt csodás életemmel reményt adhatok gondolataimmal, ki tudja, talán egyedül vagyok. Szóval félek nagyon, de hajt az ösztön, hogy nem húzódhatunk vissza csigaházainkba, hogy a könnyebbik utat válasszuk. Bíztatásomat, velem tartásotokat köszönöm Rábaközi Emma. Felvinczy Zita, Barna Era!