"A gyász zöld színe"

Kitalálom miről van szó. Egy angol cikkben olvastam arról, hogy nem régiben egy édesanya elveszítette kamasz fiát, Gozó szigetén. Fájt olvasni, s mégha az angol nem erősségem is, és nem értettem minden szavát, mégis MINDEN SZAVÁT ÉRTETTEM!!!! Pontosan tudom mit érez. És tudom, mennyire fáj. A cikk, amit itt olvashattok most, majdnem biztos, hogy ennek az anyának az írása, most magyar nyelven. A cikk nem taglalja, hogyan és mikor halt meg a fiú, de az anya őszintén vall arról, hogy érezte, hogy érzi magát most, milyen megtapasztalásai voltak a veszteség kapcsán. Bár ne érteném, bár ne érezném azt amit Ő. Néhány év távlatából, nem firss gyászban is, mégha az idő múlása kopotat is az emlékeken, tisztán és örökké emlékszik az ember majd arra, hogyan reagált a környezete, a barátok a hírre. Arra is emlékszem, mennyire nehéz beengedni bárkit is a gyászunkba, hogy alig néhány emberrel voltam képes szóba állni. Hogy bár ma is az egyik kedvenc színem, sőt tán a legkedvesebb a fekete, mégsem voltam képes Hannát feketében gyászolni, és az elvárásoknak megfelelni. Kaptam is megvetést, hogyan voltam képes akkor magamon színeket elviselni. És látjátok milyen furcsa az élet, mert frissen Portugáliából haza térve is azon küszködöm, hogy ne fordítsak hátat a társadalmi élet azon formájának, amikor keretek között kötelességet teljesítve, hol napjaim jelentős részét töltöm, töményen élem, tapasztalom a magyar ember végeláthatatlan gonosz, intrikus miováltát. Erős kontrasztot éltünk meg a napfény és előzékenység országából azonnal hazatérve és a sokkból attól tartok magyar földön nem ébredek majd fel. Hanna elvesztése kapcsán mi is megtapasztaltuk, hogy rengeteg, értsd gúnyosan "szakértő" él, aki pontosan tudja, hogy hogyan illik és kellene gyászolni és természetesen az információt kérés nélkül is rendelkezésünkre bocsátotta, természetesen nem egyenes háttal, hanem hátulról támadva, valaki által. Hanna halála mutatott utat nekem önmagamhoz, vezette a kezem abba az irányba, amit azóta is feladatomnak tekintek - de nem látom el. Szégyenlem magam. Tudom, hogy írnom kell. Szeretnék írni. Lehet, talán csak egyetlen könyvet. Mert nem volt irodalma, nem találtam akkoriban olyan könyvet, amely képes lett volna velem elhitetni, hogy túl lehet élni gyerekünk halálát és lehetsz még boldog. Van választási lehetőség. Meg is halhattunk volna. Majdnem így lett. És életben is maradhatsz. Így lett. Élhetsz boldogtalanul, testileg és lelkileg a halál gúsába kötve, fájdalomtól végig nyüszítve az általad rövidre szabott életed. Vagy, és nekünk így sikerült, lehetsz még boldog. Kiteljesedhetsz, hozhat nyereséget a halál.

Igenis minden gyermekét elveszített szülőnek joga van az örömre. Joga van életben maradni. Joga van felállni és újra kezdeni. Joga van a boldogságra. Még akkor is, ha csak alig néhány napja veszítette el azt, akit a világon a legjobban szeret.

Azért jöttem, hogy elhozzam nektek ezt a cikket. Ölelésem az Anyának! Ölelésem a családnak! Tudom, hogy sikerülni fog!!!

https://gumiszoba.com/2016/08/16/a-gyasz-szine-zold/